A szüleim 330 km-re laknak tőlünk. Ez azt jelenti, hogy csak 2-3 havonta tudunk elutazni hozzájuk, de akkor egy nagyon hosszú utat kell kibírniuk a fiúknak (és nekünk)!
Amíg picik voltak, addig átaludták az utat a bébihordozóban, később viszont egyre nehezebben viselték, hogy ilyen hosszú ideig be vannak kötve (pedig az én fiaim nem éppen a legmozgékonyabb gyerekek). Ez a probléma csökkent egy picit, amikor már menetiránnyal szemben ülhettek. Ma már úgy indulunk el, hogy nekem kész tervem van az útra.
Először is összekészítek mindenféle játékokat egy táskába, egy másikba pedig ételt, vizet, törlőkendőt, és úgy helyezem el, hogy könnyen elérjem őket az autóban. Azután bepaszírozom magam a két gyerekülés közé - még szerencse, hogy kistermetű vagyok - és jöhet, aminek jönnie kell!
Amikor kezdődik a nyűgösködés, akkor előkerül a táskából egy-egy kisautó, majd a kézibábok. Nagyon szeretik a bábozást, ezzel nagyon sokáig le tudom kötni őket. Közben mondókázunk, énekelünk. Újdonság, hogy már Keve is énekel velem, a pici pedig nagyon élvezi ezt.
Az út során beiktatunk egy hosszabb pihenőt, amikor lehet pisilni, szaladgálni, stb. De a pihenő alatt sosem eszünk, ezt akkorra időzítem, amikor már újra úton vagyunk (ezzel is telik az utazóidő). Legutóbb krumplistésztát vittem egy edényben, egy kanállal Kevének, egy kanállal Hubának. Bár kitekeredett a kezem, de megérte : 20 perc nyűgösködés nélkül. Utána egy kis pihi, majd jöhettek újra a dalok, mondókák, bábjátékok. És a 4 órás út zökkenő mentes volt!!!!!
