Az utolsó hozzászólás elgondolkodtatott kicsit, hogy milyen is volt az, amikor az első babám 7-8 hónapos volt. Éppen nyár volt, és a párom nagyon sokat dolgozott, alig volt itthon. A szüleim, mint már említettem messze voltak, vagyis bár nem külföldön éltem, de nagyon egyedül voltam. Imádtam a babázást, Keve nagyon jó fiú volt, és nagyon sok örömöm volt benne, de alig vártam, hogy a párom hazajöjjön, és végre kimozduljunk otthonról délutánonként. Szükségem volt emberek társaságára, a páromnak viszont nem. Ő egész nap emberek között forgott, és alig várta, hogy végre hazajöjjön, lepihenjen. Kompromisszumot kellett kötnünk, hetente egyszer-kétszer kimozdultunk barátainkhoz, vagy ők jöttek el hozzánk, de akkoriban, még egyiknek sem volt gyereke, így nem abban a ritmusban éltek, amiben mi.

Viszont felüdülés volt számomra, ha találkoztunk olyan kismamákkal, akiknek hasonló korú gyerekük volt. Meg tudtuk beszélni az éppen aktuális problémákat, fogzás, szoptatás, alvási szokások, stb. Sok új, és hasznos dolgot tanulhatunk egymástól, és nem utolsó sorban rendkívül jól esik a lelkünknek, hogy egy felnőtt emberrel beszélgethetünk. Egy ilyen találkozó után mindig feltöltődve mentem haza én is, és a fiam is. Keve nagyon szerette figyelni, ahogy beszélek másokkal, és nagyon szerette a másik kisfiú társaságát, azóta is nagyon ragaszkodik hozzá.

Ebben a korban nagyon jó, ha gyerektársaságba visszük a picit, mamának- babának jót tesz. Érdemes a babaúszáson barátságokat kötni, és utána találkozókat szervezni, hol az egyik családnál, hol a másik családnál. A gyerekek még nem tudnak ilyenkor együtt játszani, de már figyelnek egymásra, és az bizony nagy igazság, hogy gyereknek gyerek a barátja. Mikor megszületett a második fiam, nem volt épp zökkenő mentes a fogadtatása, pedig megpróbáltam a nagyobbikat jól felkészíteni rá. Sokáig mondogatta, hogy ő nem szereti Hubát, és én ezt el is fogadtam. Aztán egyszer csak hozzászokott, hogy Huba is a mindennapjainkhoz tartozik. Ha sírt, szaladt, hogy megnézze, mi a baja, ha nem látta, megkérdezte, hogy hol van. Mára elválaszthatatlan barátok lettek. Persze van marakodás, féltékenység, de senkivel nem cserélnék, mikor látom, hogy a háromésfél évesem és a másfél évesem kézenfogva sétálnak, vagy puszilgatják egymást.

Szóval eredetileg nem is a testvérekről akartam írni, hanem a barátokról, de közben rájöttem, hogy ők ketten a legjobb barátok. És hogy a második gyerek érkezése nem kis bonyodalmakkal járhat, de nagyon-nagyon megéri!

Kellemes, játékos napot mindenkinek!